A Stranglers sehogy se passzolt a ’77-es brit punk színtér zenekarai közé: jóval öregebbek voltak (Jet Black, a dobos ’77-ben 39 éves volt), volt egy Juhász Jácint külsejű billentyűsük, a karatebajnok basszusgitárosuk, JJ Burnel pedig gondolkodás nélkül levert mindenkit, aki felbosszantotta. És nem volt nehéz felbosszantani.
Ugyanez az agresszivitás jellemezte a bassszusgitárjátékát is. Burnel kezében a basszusgitár nem hangszer, hanem fegyver volt. Senki nem basszusozott így addig, és azóta sem. Ezért volt meghatározó hatása egy seregnyi punk rock basszgitárosra, köztük a Bankruptos csávóra.
Burnel és Hugh Cornwell, a gitáros-énekes mindketten művelt, értelmes, de kellően cinikus fazonok voltak ahhoz, hogy élvezzék a bunkó imidzsüket. A szövegeikben olyan stílusban beszéltek a nőkről, amihez képest még Borat is feministának tűnhet. De ne feledjük, mindez még azelőtt történt, hogy a punk színtéren úrrá lett volna a politikai korrektség.
Miközben a Clash tagjait Mick Jones, és a menedzser, Bernie Rhodes gondosan úgy válogatták össze, hogy passzoljanak az elképzelt imidzshez, és a Sex Pistolst is Malcolm McLaren rakta össze, a Stranglers tagjai véletlenszerűen akadtak egymásra, és nem törődtek az imidzsükkel. Talán ezért is tartottak ki tovább kortársaiknál. Az eredeti felállás ’90-ig maradt együtt, amikor Cornwell kilépett, a többiek pedig azóta új tagokkal kiegészülve a mai napig folytatják. Még mindig turnéznak, bár a 72 éves Jet Black helyére néha már cseredobos kell.
Kiadtak két tökéletes punk rock lemezt (Rattus Norvegicus, No More Heroes), egy tökéletes new wave albumot (La Folie), és egy rakás jó lemezt, ahol azért töltelék is akad a slágerek mellett. A Bankruptra gyakorolt hatásuk többek között olyan számokban mutatkozik meg, mint a Face The Failure, vagy az Another Girl.
(A részletes Stranglers sztori itt olvasható.)

The Stranglers